Ezredem, repülőterem...
Előszó helyett- Történelmi
léptékben tekintve nem jelentős időszakot, alig fél évszázad emlékeit próbálom
megosztani a kedves olvasóval. Álmodom, vagy valóság mindaz, ami süvölvény
koromtól, nyugdíjas napjaimig velem megtörtént?
A kérdésre a válasz egy része elképzelhető, hogy ebben az írásban is megtalálható. Ez a visszaemlékezés lehetett volna sok apró momentumában, helyszínében az Öné is, mint ahogyan most már örökre az enyém. Igyekeztem történeti hűségében átadni ezt a „gondolatfolyamot” megidézve a múltat, életszerűen bemutatni a jelent és villantani az általam elképzelt jövőről. Bízom abban, hogy örömet tudok szerezni annak is, aki ebben a korban még nem élt, vagy erről az időről nincs semmilyen tapasztalata, élménye. A szereplők valóságosak, a helyszínek még ma is többnyire megtalálhatók. Az idejekorán elhunyt személyekről, méltóképpen emléket állítok azokban a részletekben, amelyek róluk is szólnak.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is megírom (meg kell írnom) a visszaemlékezéseimet, az életemet. Nem tudtam felmentést adni magamnak, hogy papírra ne vessem az alábbiakban, a velem, velünk megtörténteket. Tartoztam ezzel azoknak a civil és katonaembereknek, akikkel valaha kapcsolatba kerültem, a sors kegyelméből együtt dolgozhattam, szolgálhattam.
Elvárta ezt jogosan tőlem szeretett „ezredem”, repülőterem” is, ahol nagyon sokan igaz barátokra, összetartó bajtársi közösségekre, szeretetre, otthonra, megélhetésre találtak. Közbeszédemben, büszkén használtam így ebben a formában a birtokviszonyt, a nagy nyilvánosság és a szűkebb közösségek előtt. Ha tehettem mindig örömmel szóltam méltán híres és sikeres alakulatomról, kedvenc repülőteremről. Említést tettem minden alkalommal a benne lévő kiváló emberekről róluk, akik számos áldozatot hoztak, zavartalan, jó színvonalú működéséért. Ez a két szó azért van idézőjelbe rakva és egyes szám első személybe, mert én használtam így és pilóta szájhagyományban ez így terjedt el. Akik ezen megnyilvánulásaimat először ekképpen meghallották, biztosan megütköztek ettől a szóképzéstől. Nem az enyém volt az ezred és a repülőtér, de erkölcsileg, elkötelezettség, felelősség szempontjából magaménak tartottam.
Szerettem, szeretem és az idők végeztéig, míg az égi kötelékbe be nem sorolok, szeretni fogom. Az könnyen elképzelhető, hogy kevesen mondhatják el magukról, hogy ami a munkájuk, az egyben a hívatásuk, a hobbijuk is egyaránt.
Szokták kérdezni tőlem, ha most kezdeném az életpályámat újból ezt választanám-e? A válaszom egyértelműen és határozottan igen, bár ami ezt a speciális szakmát illeti, manapság igen kedvezőtlen körülmények, feltételek között dolgoznak a kollégák, de ez nem az ő bűnük. A politika és a gazdaság kiszolgáltatott szereplői ők, hiszen létüket, fejlődésüket alapvetően, e két fontos tényező felsőszintű vezetőinek, pozitív vagy negatív döntései határozzák meg. A katonai repülés alig százéves történetének győztesei vagy vesztesei ők. A rendszer igen magas költséggel kiképezi és fönntartja őket, de ha nincs rájuk szükség, nemes egyszerűséggel és nagy sebességgel, kiveti magából. Amikor az egységes egészre gondolok, akkor az abban résztvevők, a pilótákon kívül a műszaki-, a kiszolgáló-, és biztosító állomány tagjai is értendők. Így azután, alakulatok felszámolása, megszüntetésekor az igen jó képességű, felsőfokú végzettségű állomány, műszaki intelligencia kerül kedvezőtlen, - ez eléggé nyálas jelző – rettentő méltatlan, inkább katasztrófa helyzetbe.
Ez történt az új évezred elején, 2004. év közepén, szeretett ezredem a 87. Bakony Harcihelikopter Ezred megszüntetésekor. Nem akarok előrerohanni térben és időben, éppen ezért kezdjük a történetet az 1967. évnek az elején.
A kérdésre a válasz egy része elképzelhető, hogy ebben az írásban is megtalálható. Ez a visszaemlékezés lehetett volna sok apró momentumában, helyszínében az Öné is, mint ahogyan most már örökre az enyém. Igyekeztem történeti hűségében átadni ezt a „gondolatfolyamot” megidézve a múltat, életszerűen bemutatni a jelent és villantani az általam elképzelt jövőről. Bízom abban, hogy örömet tudok szerezni annak is, aki ebben a korban még nem élt, vagy erről az időről nincs semmilyen tapasztalata, élménye. A szereplők valóságosak, a helyszínek még ma is többnyire megtalálhatók. Az idejekorán elhunyt személyekről, méltóképpen emléket állítok azokban a részletekben, amelyek róluk is szólnak.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is megírom (meg kell írnom) a visszaemlékezéseimet, az életemet. Nem tudtam felmentést adni magamnak, hogy papírra ne vessem az alábbiakban, a velem, velünk megtörténteket. Tartoztam ezzel azoknak a civil és katonaembereknek, akikkel valaha kapcsolatba kerültem, a sors kegyelméből együtt dolgozhattam, szolgálhattam.
Elvárta ezt jogosan tőlem szeretett „ezredem”, repülőterem” is, ahol nagyon sokan igaz barátokra, összetartó bajtársi közösségekre, szeretetre, otthonra, megélhetésre találtak. Közbeszédemben, büszkén használtam így ebben a formában a birtokviszonyt, a nagy nyilvánosság és a szűkebb közösségek előtt. Ha tehettem mindig örömmel szóltam méltán híres és sikeres alakulatomról, kedvenc repülőteremről. Említést tettem minden alkalommal a benne lévő kiváló emberekről róluk, akik számos áldozatot hoztak, zavartalan, jó színvonalú működéséért. Ez a két szó azért van idézőjelbe rakva és egyes szám első személybe, mert én használtam így és pilóta szájhagyományban ez így terjedt el. Akik ezen megnyilvánulásaimat először ekképpen meghallották, biztosan megütköztek ettől a szóképzéstől. Nem az enyém volt az ezred és a repülőtér, de erkölcsileg, elkötelezettség, felelősség szempontjából magaménak tartottam.
Szerettem, szeretem és az idők végeztéig, míg az égi kötelékbe be nem sorolok, szeretni fogom. Az könnyen elképzelhető, hogy kevesen mondhatják el magukról, hogy ami a munkájuk, az egyben a hívatásuk, a hobbijuk is egyaránt.
Szokták kérdezni tőlem, ha most kezdeném az életpályámat újból ezt választanám-e? A válaszom egyértelműen és határozottan igen, bár ami ezt a speciális szakmát illeti, manapság igen kedvezőtlen körülmények, feltételek között dolgoznak a kollégák, de ez nem az ő bűnük. A politika és a gazdaság kiszolgáltatott szereplői ők, hiszen létüket, fejlődésüket alapvetően, e két fontos tényező felsőszintű vezetőinek, pozitív vagy negatív döntései határozzák meg. A katonai repülés alig százéves történetének győztesei vagy vesztesei ők. A rendszer igen magas költséggel kiképezi és fönntartja őket, de ha nincs rájuk szükség, nemes egyszerűséggel és nagy sebességgel, kiveti magából. Amikor az egységes egészre gondolok, akkor az abban résztvevők, a pilótákon kívül a műszaki-, a kiszolgáló-, és biztosító állomány tagjai is értendők. Így azután, alakulatok felszámolása, megszüntetésekor az igen jó képességű, felsőfokú végzettségű állomány, műszaki intelligencia kerül kedvezőtlen, - ez eléggé nyálas jelző – rettentő méltatlan, inkább katasztrófa helyzetbe.
Ez történt az új évezred elején, 2004. év közepén, szeretett ezredem a 87. Bakony Harcihelikopter Ezred megszüntetésekor. Nem akarok előrerohanni térben és időben, éppen ezért kezdjük a történetet az 1967. évnek az elején.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése